A harmadik szín nem új helyszínt, hanem új tudatállapotot jelöl. A „Pálmafás vidék a paradicsomon kívül. Kis durva fakaliba” leírás nem realista díszlet. A kívül itt nem elveszett teret jelent, hanem elveszett viszonyt, a kis kaliba pedig a beszűkült nézőpontra utal.
A „paradicsomon kívül” nem térbeli száműzetés, hanem funkcionális átbillenés: az implicit–explicit egység felbomlása, az én rögzülése. A paradicsom azonban nem elveszett, hanem megszűnt hozzáférhetőnek lenni, mert az explicit tudat (Ádám) önálló referenciaponttá vált. Ez az a pillanat, amikor a világ már nem együtt átélt teljesség, hanem szembeállított objektum. Ezt Madách nagyon pontosan jelzi Ádám első mondatával:
„Ez az enyém. A nagy világ helyett e tér lesz otthonom.”
A nagy világ itt a teljes, befejezett egységes valóságra, vagyis a mennyre való utalás. A tér pedig maga a világ, amely már az éntudat megnyilvánulása. Ez az emberi tudat születésének logikus kezdete: a cselekvés tere az, ahol az én és a világ, a fent és lent, a kint és bent megjelenhet. Ez a redukció ezért nem csökkentés, hanem a tapasztalás és szabad cselekvés előkészítése.
Ádám megérti, hogy a menny többé már nem lehet az otthona, ezért arra fókuszál, amit uralni tud.
„Birok vele, megvédem azt a kártevő vadaktól, és kényszerítem nékem termeni.”
Itt a “védelem” és a “kényszerítés” kulcsszavak az én viszonyulási mintázatához: ez az a pont, ahol a tudat nem csak tapasztal, hanem formálni is akar. Vele ellentétben viszont Éva a paradicsomi állapotokat igyekszik utánozni.
„Én meg lugost csinálok, éppen ollyat, mint az előbbi, s így körénk varázsolom a vesztett Édent.”
Ez az egyik legtragikusabb mondat a színben. Éva is felfogja, hogy az édeni állapotban soha többé nem lehet része, ám ezért megpróbálja utánozni azt. A „varázsolom” szó kulcsfontosságú: a hiányt, az ontológiai törést díszlettel fedi el. A menny teljessége itt lokális implicit működésbe fordul.
A család és a tulajdon
A következőkben Lucifer tényszerű, hideg elemzésének lehetünk tanúi.
„A család s tulajdon lesz a világnak kettes mozgatója, melytől minden kéj s kín születni fog.”
Itt jelenik meg a nézőpont félreérthetetlen felismerése, hogy a duális világ soha nem lehet ideális. A dualitás szükségszerű dolog, de egyben minden öröm és fájdalom oka. Mert soha nem lehet minden az “enyém” és a dolog viszonylagossága miatt még a soktól is lehet többet akarni.
De még a dualitáson belül is meghatározó a család és a tulajdon, mert az egyik oldalon mindkettő öröm, a másikon azonban fájdalom. A család időbeliséget feltételez. Gyerek és felnőtt, születés és halál váltja egymást — az előbbi boldogság, az utóbbi gyász és fájdalom. A tulajdon esetében ugyanez a helyzet. A tulajdon öröm, mert birtokolni valamit védelmet nyújt. Ám éppen ezért sebezhetőség is, mert a tulajdon elveszíthető, ráadásul azáltal, hogy határokat húz, egyben konfliktust is teremt. Ezért a tulajdon:
„Szülője minden nagynak és nemesnek, és felfalója önnön gyermekének.”
A trinozófia szerint a család és a tulajdon fogalma a műben mélyebb értelmezésben is megjelenik az alábbiak szerint.
A család és tulajdon trinozófiai értelmezésben
A család egy strukturált interszubjektív mező, vagyis a tudatok közti állandó kölcsönhatási tér — egy olyan stabil mező, ahol az én nem önmagában működik, hanem más tudatok tükrében. A mező attól strukturált, hogy szerepek és elvárások, illetve időbeliség jelenik meg, így ez a mező azért lesz minden kéj és kín forrása, mert ahol több tudat van egy mezőben, ott elkerülhetetlenül feszültség keletkezik.
A tulajdon mélyebb értelmezésben nem pénzt és nem birtoklási vágyat jelent, hanem tudati műveletet. Amikor Ádám azt mondja: „Ez az enyém”, ezzel leválaszt egy részt a világból és azt önmagához rendeli. Ezáltal az implicit működést explicit tudatként formális viszonyba rendezi, azaz területeket, határokat, jogokat és felelősséget jelöl ki. Így a világ egy darabja már nem egyszerűen csak van, hanem valakihez tartozik. S mivel az explicit akarat mindig többet akar, mint amit az implicit működés ad, ezért létrejön a konfliktus forrása, a hiány, melynek eredménye a munka és a harc — utóbbi akár fegyveres formában is.
Amiért tehát a család és a tulajdon ténylegesen a világ mozgatója, annak oka az, hogy család nélkül az én elszigetelt, tulajdon nélkül pedig a világ szétszórt lenne. Ám mivel van család és tulajdon, ezért a tudat más tudatokkal osztozik egy világon. Mivel a világ alakítható mező, ezért a tudat képes beavatkozni a formák működésébe, de nem korlátlanul, mert a világ a több fókusz egyidejű fennállása miatt ellenáll. Vagyis nem az történik, amit az én akar, hanem az, amit a közös működési mező enged. Ez az emberi létezés alapképlete — ezért van óriási jelentősége a kollektív tudatnak.
A felismerés
A harmadik szín egyik legfontosabb ontológiai pillanata Ádám felismerése.
“Olyan különvált és egész vagyok.”
Az éntudat egyszerre magányos és egész. Hiába tudja, hogy nincs valós elválasztás, mert az egységet lehetetlen megélni egy duális világban. Lucifer azonban ráirányítja a figyelmét arra, hogy a titok az, hogy ne éntudatként tekintsen magára, mert az én megszűnik, hanem őstudatként, az ugyanis örök.
,,Vagyok” – bolond szó. Voltál és leszesz. Örök levés s enyészet minden élet. De nézz körűl és láss szellem-szemekkel.”
Ádám még valamit felismer, amely talán az előző felismeréstől is fontosabb. Ráismer a tudás belső forrására, felfedezi önmagában az alkotóerőt, s ez méltán tölti el büszkeséggel.
„Önmagam levék Enistenemmé, és amit kivívok, méltán enyém.”
Az idő és a halál
Ebben a színben a tér már értelmezett, az idő már működik. Nem azért, mert „teremtődnek”, hanem mert az éntudat csak így képes önmagát elhelyezni. Megjelenik a reggel és este, a munka és pihenés, az ok és következmény, a születés és halál, mint az emberi lét alapkoordinátái.
Lucifer azonban tudja, hogy az idő az emberi tudat hozománya, ezért az idő értelmezésével kapcsolatban kijelenti:
“Minden, mi él, az egyenlő soká él,……..Nem az idő halad: mi változunk.”
De hasonlóképpen látja a halált is, illetve annak illúzióját:
“Ne félj, betöltöd célodat te is, csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van szorítva az ember egyénisége.”
“Portested is széthulland így, igaz, de száz alakban újolag felélsz, és nem kell újra semmit kezdened.”
Az álom és a jövő
Ezen a ponton a szöveg felszíni dramaturgiája szerint Lucifer álmot bocsát Ádámra és Évára, hogy beláthassanak a jövőjükbe, megtapasztalhassák az életet, annak egyes szakaszait, s ezzel együtt a történelmet.
„Bűbájat szállítok reátok, és a jövőnek végeig beláttok tünékeny álom képei alatt.”
A bűbáj itt azonban nem varázslat, hanem tudati állapotváltozás. A tünékeny álom azt mutatja, hogy nem végső valóságról, a “beláttok” pedig arra utal, hogy nem valós átélésről van szó. Mindezek csupán képek, reprezentációk, vagyis a jövő nem ontológiai realitás, hanem képi tudati konstrukció. Lucifer nem a jövőt mutatja meg, hanem a jövő képzeteit. Nem azt mondja ilyen lesz, hanem azt, hogy mindezek a lehetőségek benne vannak a teljességben, ahogyan egy svédasztalon ott sorakozik minden, mi szem-szájnak ingere. Ez tehát eleve elrendelt. De hogy ki mit választ eleségül, abban teljes mértékben szabad akarata van.
Ontológiailag azonban mindez csupán másodlagos olvasat. A mélystruktúrában Lucifer önmagára bocsát álmot, és ezen keresztül a teljesség (Isten) néz önmagára képkockánként. Az álom tehát nem illúzió, hanem működési leírás — a teljesség időben és nézőpontban szeletelt önszemlélete. Mivel a teljesség egyben van, ezért nem látható, nem átélhető, nem értelmezhető. De nem is tudatos, mert a tudat csak formában jöhet létre. Isten ezért olyan mint egy filmszalag, amelyen rajta van a teljes film, de ahhoz, hogy megnézhesse önmagát, le kell játszani azt. A film lejátszása – vagyis az álom – azonban már szekvenciális, nézőponthoz kötött, képkockákba kényszerített és időben jelenik meg.
A teljesség tehát képkockánként megnézi azt, ami benne van egyben. Vagyis a teljesség a filmszalag, az álom a film lejátszása, a történelem a vetítés ritmusa, a tragédia pedig az a pillanat, amikor Isten elfelejti, hogy ő maga a film. Hiszen az álmodó három módon is értelmezhető:
- formailag Ádám álmodik,
- funkcionálisan Lucifer,
- ontológiailag Isten.
Isten mint teljesség Luciferen mint nézőponton keresztül bontja ki mindazt, ami benne van, s Ádámon keresztül éli meg valós tapasztalatként. Így az ember az a forma, amelyben a teljesség tapasztalhatóvá és önmagára tudatossá válik. Ezért az „álombocsátás” valójában nem lefelé irányuló cselekvés, hanem befelé fordulás, azaz Istent mint álmodót nem odakint lehet megtalálni, hanem odabent.
Az egész álom tehát nem más, mint a tudat reprezentációs üzemmódja, amikor a működés nem azonnali egységként, hanem képsorokként válik tapasztalhatóvá. Ez egy funkció megnyilvánulása, s ez a funkció Lucifer, a nézőpont, aki/ami nem tud mást csinálni, csak önmagán keresztül működni.
Amikor Lucifer álmot bocsát, akkor a differenciálás funkciója elkezdi önmagát lejátszani, s ez az önreflexió első formája. S ebből már belátható, hogy a későbbi színek nem Ádám útját mutatják történelmi tablók formájában, hanem a teljesség önszemléletének különböző torzulásait.
„De hogyha látjátok, mi dőre a cél, mi súlyos a harc, melybe útatok tér.”
Itt jelenik meg az első tragédia, a cél. Amikor a tudat célokat állít, akkor igényeket támaszt. A működésnek azonban nincs célja, ezért mondja Lucifer: dőre a cél. A csata, a harc ezért itt nem külső ellenséggel folytatott küzdelem, hanem a tudat önmagával vívott küzdelme. A harcot az implicit egység emléke vezérli, vagyis a harc a működés fenntartása nem ideális körülmények között. Lucifer nézőpontként azonban fenn akarja tartani a működést, nem akarja elpusztítani a dualitást:
“Hogy csüggedés ne érjen emiatt, és a csatától meg ne fussatok: Egére egy kicsiny sugárt adok, mely biztatand, hogy csalfa tünemény, egész látás – s e súgár a remény.”
A csüggedés itt azt jelentené, hogy a tudat feladja és visszacsúszik az öntudatlanságba, ami azonban nem lehet cél. S ezért a reménysugár, amely egy irányjelző arra vonatkozóan, hogy a tapasztalt világ nem végső valóság, a látott színek nem végső realitások, hanem ideiglenes történelmi konfigurációk, és mindig van lehetőség az implicit teljességét választani. A remény tehát nem vigasz, hanem meta-tudati funkció. Egyfajta biztonsági szelep, amely megakadályozza a tudat összeomlását, amikor felismeri saját korlátait.
Összegzés
A harmadik szín a trinozófia szempontjából az egységből a kettősségbe való átbillenés. Ebben a színben valójában semmi látványos nem történik, “csupán” megszületik az emberi létmód. Ez már nem paradicsom, de még nem is történelem. Ez az a pont, ahonnan minden későbbi szín szükségszerűen következik. Innen indul az a hosszú sorozat, amelyet Madách történelmi színek formájában bont ki, de a háttérben mindez a tudat különböző mértékű torzulása.