
Amikor filozófiáról beszélünk, a legtöbb ember fejében egy haszontalan tevékenység jelenik meg. Egyfajta vélekedés, miszerint lehet így és lehet úgy. Valójában azonban a filozófia a létről, a világról és a tudatról alkotott racionális és kritikus gondolkodás, melyet jól tükröz a filozófia szó jelentése is, amely a bölcsesség szeretete.
A bölcsesség a világ működésének felismerése, az élet összefüggéseinek mély megértése, azaz a tisztánlátás. A tisztánlátás a csodálkozással kezdődik. Amikor az ember rácsodálkozik önmaga, a világ és a létezés misztériumára, akkor mindennél erősebb vágyat érez a megértésre. A megértés a tudás első lépése, s a tudás gyakorlati alkalmazása maga a bölcsesség. Vagyis elmondható, hogy a csodálkozás a bölcsesség forrása, s a bölcsesség maga a tisztánlátás.
A bölcsesség megtestesítője a bölcsek köve, amely azonban többrétegű jelentéssel bír. Anyagi/alkimista jelentése szerint a bölcsek köve az, ami képes arannyá alakítani a közönséges fémeket. De egyúttal az élet elixírje is, amely meghosszabbítja az életet, vagy örök fiatalságot biztosít. Spirituális/belső jelentése szerint a bölcsek köve a tudat és a lélek transzformációja, az önmegvalósítás, a tudat felemelkedésének szimbóluma. Metaforikus jelentésében azonban a bölcsek köve nem más, mint önmagunk és/vagy a világ titkainak feltárása. A bölcsek köve tehát nem anyagi, hanem tudati–szellemi kincs.
A filozófiák alapvető hibái
Az évezredek során számos filozófiai irányzat született, amely a maga módján megkísérelte megtalálni a bölcsek kövét. A legtöbb filozófia azonban abba a hibába esett, hogy összetévesztette a leírást a valósággal. Ennek fő okai az alábbiak:
1.Fogalmi reifikáció
A filozófia fogalmakkal dolgozik, a fogalmak azonban absztrakciók. Ezért amikor egy filozófiai rendszer a saját fogalmi hálóját ontológiai realitásként kezeli, akkor a térképet azonosítja a területtel. Innen indul a dogmatizmus.
2. Rendszerzártság
Minden koherens filozófiai rendszer önmagát igazolja. Ha egy rendszer elég következetes, belülről szinte cáfolhatatlan. A probléma azonban ezzel az, hogy a koherencia nem bizonyít ontológiai igazságot, csak belső konzisztenciát.
3. Perspektíva-elfedés
Minden filozófia egy nézőpontból beszél. Mégis, gyakran univerzálisnak állítja be magát, vagyis a saját nézőpontját abszolútnak tételezi.
4. A tudat önmagára záródása
A filozófia egyik sajátossága, hogy önmagát is a vizsgálat tárgyává teszi. Ez szükségszerűen korlátos művelet: a megfigyelő nem tud teljesen kilépni saját működéséből.
Összességében a filozófia legnagyobb hibája tehát az, hogy a gondolkodás struktúráját a lét struktúrájának tekinti. Ez nem azt jelenti, hogy a filozófia haszontalan. Épp ellenkezőleg: nélkülözhetetlen. De tudomásul kell venni, hogy minden filozófiai rendszer csak modell — nem maga a valóság.
Miben más a trinozófia?
Természetesen igaz ez a trinozófiára is, hiszen ez is modell. A trinozófia – reményeim szerint – azonban mégis más. Amikor az első alkalommal kapcsolatba kerültem a trinozófiával Saint Germain: A létezés háromszoros bölcsessége című könyvén keresztül, három dolog fogott meg:
- a hármasság, mint a létezés szerkezete;
- az, hogy rájöttem arra, hogy minden metaforikusan értelmezendő;
- és az, hogy a könyv a tudat és tapasztalás integrált minőségéről beszél.
Ezek figyelembe vételével született meg a trinozófia – a létezés háromszoros bölcsessége, amely mint látható egyszerre ősi és modern filozófia. Ahogyan Martin Heidegger német idealista filozófus már a XX. század elején leírta: „A filozófia nem magyarázat, hanem a létezés újrafelfedezése.” Márpedig újra felfedezni a létezés titkait azt jelenti, hogy a bölcsesség mindig is a birtokunkban volt, csak valamiért elfelejtettük.
A trinozófia rendszere tehát a metaforák mögé nézve, integrált módon tekint a hármasságra. S hogy a hármasság hogyan integrálódik egy mélyebb értelmezésben, az a következő levezetésből érthető meg.
A hármasság egysége
A trinozófia alapállítása, hogy nem az, hogy a lét hármas szerkezetű, hanem az, hogy a tapasztalásban a lét hármas szerkezetként mutatkozik meg. Ez egy fenomenológiai alapú modell, amely a megjelenés struktúrájáról beszél, nem lépve túl a tapasztalhatóság határán. Ezzel elkerüli az ontológiai dogmatizmust — nem azt mondja, hogy a valóság „valójában” hármas, csak azt, hogy a tudat számára így artikulálódik.
Ugyanakkor a hármasság szükségszerű feltétele a tapasztalhatóságnak, mert a tapasztalás differenciát feltételez. A differencia legalább két pólust hoz létre (dualitás), a világ ezért kettősségben jelenik meg: ellentétek, pólusok, különbségek — vagyis a dualitás a tapasztalás nélkülözhetetlen feltétele. A két pólus viszonya azonban nem önmagától adott. Kell egy reláció, amely összeköti őket, s ez a reláció maga a tapasztalás/tapasztaló. A következtetés tehát, hogy a tapasztalhatóság minimális szerkezete triadikus.
A kritikus pont az, hogy a kapcsolat ontológiailag harmadik elem-e, vagy a kettő közötti viszony elegendő ahhoz, hogy relációról beszélhessünk. Egy szigorúan relációelméleti megközelítés szerint:
- Nem kell harmadik entitás.
- A reláció maga konstitutív.
- A kapcsolat nem külön pólus, hanem a struktúra része.
A trinozófia állítása szerint a tudat a tapasztalhatóvá vált működés, vagyis a puszta különbség még nem tapasztalás. Tapasztalás akkor van, ha a különbség aktualizálódik, így viszont a kapcsolat nem puszta reláció, hanem funkció. A tapasztalás minimális feltétele tehát nem a kettő, hanem a három:
- különbség,
- viszonyba lépés,
- a viszony aktualizációja.
Ezen a ponton felmerül a kérdés: Mi van a nem-duális tudatállapotokkal, mint például mély meditáció vagy misztikus egységélmény? Hiszen ha ott nincs megkülönböztetés, akkor:
- vagy nincs tapasztalás,
- vagy a hármasság implicit marad,
- vagy az egységélmény maga is triadikus szerkezetű (csak összeolvadva).
A trinozófia szerint differencia nélkül nincs tapasztalás, ezért a tapasztalás ez esetben a semmi megtapasztalása lenne. Ám mivel a semmi differencia nélküli állapot, ezért nem tapasztalható. (Ezért nem értelmezhető a halál sem, hiszen a nemlét nem tapasztalható meg.) A semmi (0) és a minden (∞) azonban lényegében egy és ugyanaz. A különbség, hogy a minden az integrált totalitás, de ezt megelőzi a differenciálódás. A lét folyamata így differenciálás ↔ integrálás dinamikája.
Ez nem statikus metafizika, hanem egy folyamatalapú ontodinamikai modell, ahol tehát a hármasság nem ontológiai objektum, hanem a működés minimális logikája. A differenciálás és az integrálás ugyanannak a működésnek két aspektusa, ezért a triadikus struktúra nem három különálló entitásból áll, hanem egyetlen folyamat három perspektívája:
- Differenciálás – a különbségek létrejötte adja a tapasztalás alapanyagát;
- Reláció – a differenciált elemek közötti viszony aktualizálja a tapasztalást. Ez a működés „középpontja”, a tapasztaló, aki a pólusokat összekapcsolja. De ez nem külön entitás, hanem a működés aspektusa, ami megerősíti azt, hogy az ember nem a világtól különálló lény, hanem a létezés fókuszpontja.
- Integrálás – A differenciálás és a reláció által létrejött összesített tapasztalat egysége.
A tapasztalás két mozzanata (differenciálás + integrálás) egyetlen folyamat két aspektusa. Vagyis a trinozófia triadikus formája:
Differenciálás-reláció-integráció
Ez a minimális, feltétlen szerkezet, amely lehetővé teszi a tapasztalhatóságot. A hármasság ezért nem három entitás, hanem a folyamat belső logikai szerkezete. Így viszont a trinozófia fenomenológiai modellként valóban képes kivételt képezni a filozófiák klasszikus hibája alól: nem azonosítja a fogalmi térképet a valósággal, hanem a tudat működésének szükségszerű szerkezetét írja le.