A paradicsomra hagyományosan úgy tekintünk, mint egy elveszített állapotra. Mintha az ember „kiesett volna” valamiféle eredendő harmóniából. Ez az olvasat azonban már eleve teret és időbeliséget feltételez, amely a mű szerkezetéből nem következik.
Madáchnál a paradicsom nem hely, nem idő és nem valamiféle spirituális egység. A paradicsom az az állapot, amelyben a működés már kettős mintázatot mutat, de még nincs elkülönítő én, azaz a működés még nem reflexív. Ez a potenciális teljesség, avagy a menny konkrét, differenciált megnyilvánulása, ahol a világ kezd tapasztalhatóvá válni.
Tehát ebben a működési állapotban már van implicit és explicit működés, van forma és intelligencia és van differenciálás. Ezért nem menny. De még nincs reflexió, nincs én, amely önmagára mutatna, és nincs viszonyítási tengely, ezért még nem világ a szokásos értelemben. A paradicsom így egy átmeneti tudati–ontológiai állapot, melyet édennek vagy édenkertnek is szokás nevezni.
Ádám és Éva
A paradicsomban mint differenciált lehetőségmezőben jelenik meg először Ádám és Éva, akik Lucifer, tehát a nézőpont által létrejött polaritás megszemélyesítései.
Ádám → az explicit (megnyilvánult) tudat, de még nem én;
Éva → az implicit (rejtett) tudat.
Mindig az implicit válik explicitté – azaz a rejtett nyilvánul meg – ám ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk az implicit tudatról, már explicit tudattal kell rendelkezni. Ezért tekinti a vallás Évát úgy, mint aki Ádám oldalbordájából jött létre.
Ádám és Éva tehát a tudat kettős működését szimbolizálja — azt a működést, amikor még egységben vannak.
“Ah, élni, élni: melly édes, mi szép!…Érezni, hogy gondoskodnak felőlünk”
mondja Éva, utalva arra az állapotra, hogy itt még nincs kint és bent, lent és fent. Már van forma, tudat és működés, de hiányzik az én-tudat. Ezért nincs hiányérzet, nincs kérdés, nincs célképzés, nincs konfliktus és hierarchia, mert a tudat mindent ural. Ezt erősíti meg Ádám is:
“És úrnak lenni mindenek felett.”
Ezt a tudatállapotot említi a vallás “mezítelenség” néven, de ez nem erkölcsi értelemben értendő, hanem ontológiai állításként. Azt jelenti:
- nincs elkülönítő értelmezés,
- nincs önmegfigyelő én,
- nincs viszonyítás másokhoz.
Nem azért, mert a paradicsom tökéletes, hanem mert nincs viszonyítási rendszer, amelyhez képest bármi hiányozhatna.
A tiltott gyümölcs
A paradicsomban található két fa a jó és rossz tudásának fája, illetve az élet fája —mindkettő a tudat működési módja. Az élet fája a közvetlen működés-áramlás, a lét-tudat-erő zavartalan egysége. Itt nem válik szét a tapasztalat a tapasztalótól, ezért ez a valódi élet működési módja.
A jó és rossz tudásának fája a dualitás megtestesítője. A fáról való evés az éntudat megjelenése, s vele együtt a kettősséggel való azonosulás: jó/rossz, én/másik, belső/külső, rend/káosz. Ez azonban nem erkölcsi jó és rossz, hanem a megkülönböztetés képessége, amikor a tudat képes önmagát elkülöníteni, összehasonlítani, viszonyítani, mérni, értékelni. Erre mondja a Biblia: „Megnyílt a szemük”, vagyis az érzékelés már az én-központból történik.
A fáról való evés – azaz a reflektív éntudat születése – egyszerre áldás és átok. Áldás, hiszen ez az emberré válás feltétele. De átok, mert mindaddig, amíg a tudat önmagát tekinti a világ középpontjának, eddig nem képes a reflexiót torzulás nélkül kezelni. Vagyis a tiltott gyümölcs csupán azt hivatott kifejezni, hogy kell egyfajta érettség ahhoz, hogy az ember képes legyen egységben élni önmagával, a világgal és más embertársaival.
A megkísértés
Megfigyelhető, hogy a fáról való evést Ádám kezdeményezi, Éva pedig támogatja.
“Szomjúzom, Éva, nézd mi csábosan néz e gyümölcs ránk.”
mondja Ádám, mire Éva válasza:
“Majd szakítok egyet.”
Ezt a közös elhatározást Madách enyelgésként, egyfajta kedves szerelmi játékként írja le, így utalva burkoltan arra, hogy itt még egységben van az implicit és explicit tudat. Ezt az enyelgést szakítja félbe Lucifer, aki rápirít Ádámra:
“Ádám, te félsz?”
S bár Ádám erősen tiltakozik –
“Tőled, hitvány alak?”
– Lucifer lényegében ezzel kényszeríti rá arra, hogy egyre inkább azonosuljon vele, mint nézőponttal.
Madách remekül érzékelteti, hogy a nézőpont nem helyzetfüggő, hanem funkciófüggő. Ádám kérdése –
“Alulról jössz-e hozzánk, vagy felülről?” –
hierarchikus ontológiai különbségtételt feltételez: lent–fent, alacsonyabb–magasabb, teremtmény–teremtő. Lucifer válasza viszont megszünteti ezt a tengelyt. Az
„ Amint tetszik, nálunk ez egyre megy.”
nem relativizmus, hanem annak kimondása, hogy nincs külső referenciapont, nincs abszolút „felülről” vagy „alulról”, csak egy belső fókuszból történő kifelé-tekintés van.
A mondat kulcsa az, hogy „nálunk”. Ez arra utal, hogy Lucifer nem a világon belüli szereplőként beszél, hanem a világot lehetővé tevő perspektívaként. Innen nézve minden irány azonos, mert minden irány a tudat origójából indul.
Trinozófiailag ez így foglalható össze:
- a felülről lefelé nézés az egészhez való tartozás élményét,
- az alulról felfelé nézés a részhez kötöttség élményét abszolutizálja.
Ezek azonban nem valós nézőpontok, hanem az explicit tudat önértelmezési irányai, mert valójában mindig önmagunkból nézünk kifelé. Így mindkettő illúzió abban az értelemben, hogy az explicit tudat saját helyzetét ontológiai pozícióként félreérti.
Éppen ezért Lucifer szerepe: leleplezni a külső nézőpont illúzióját. Lucifer nem új nézőpontot kínál, hanem megszünteti annak illúzióját, hogy a tudat valaha is kívülről nézhetne. Mert minden nézőpont belső, és a „fent” és „lent” csak értelmezési irányok, nem ontológiai helyek.
A bűnbeesés és a kiűzetés
Beszédében Lucifer nem bűnre csábít, hanem rámutat arra, hogy a paradicsomi lét egyhangú és unalmas. Ádámot arra biztatja, hogy öntudatos ember legyen, aki képes választani és képes önmaga sorsát irányítani.
“Igen, tán volna egy, a gondolat, mely öntudatlan szűdben dermedez. Ez nagykorúvá tenne, önerődre, bízván, hogy válassz jó és rossz között, hogy önmagad intézzed sorsodat.”
Ádám kétségek közt gyötrődik –
“Nagy dolgokat mondsz, szédülök belé.”
Éva azonban egyre lelkesebb:
“Én lelkesűlök, szép s új dolgokat mondsz.”
Innen a folyamat lényegében megállíthatatlan, mert az implicit tudatban megszületett a vágy, önmaga megismerésének vágya. Ádám az explicit tudat azonban egyelőre még határozatlan, pedig Lucifer a tudás mellett a halhatatlanság és az örök ifjúság ígéretével is csábítja:
“De a tudás nem volna még elég; hogy testesüljön nagyszerű müvekben, a halhatatlanság is kellene…..E két fa rejti mind e birtokot, s ettől tiltott el, aki alkotott.”
Amikor végül Lucifer felfedi kilétét –
“Igen, erősek közt a leghatalmasb, ki ottan álltam az Úr trónja mellett, s legszebb dicséből osztályom kijárt.”
Ádám még rákérdez:
“Mért nem maradtál hát a fényes égben, e porvilágra mért jövél közénk?”
Lucifer válasza:
“Megúntam ott a második helyet, az egyhangú, szabályos életet, éretlen gyermek-hangu égi kart, mely mindég dícsér, rossznak mit se tart.”
Ádám ezek után beletörődik abba, hogy az éntudat születésének törvényszerű következménye, hogy mivel a tudat figyelme önmagára irányul, a világ kívül jelenik meg. Az én ezért különállóként érzékeli magát, elszakítva a világtól, ez az elszakadás azonban csak látszólagos.
Az én egy fókuszeltolódás eredménye. Amikor a tudat figyelme önmagára irányul, létrejön a reflexív hurok („én tudom, hogy tudok”). Ennek szükségszerű következménye, hogy a világ kívül jelenik meg. Ez nem hiba, hanem működési törvény. Amikor az én referenciaponttá válik, minden, ami nem ez a pont, objektummá lesz.
Ez hozza létre:
- az alany–tárgy viszonyt,
- a belső–külső megkülönböztetést,
- az én–világ kettősséget.
Ezért szükségszerű, hogy az én különállóként érzékelje magát. Az elszakadás azonban nem ontológiai, hanem fenomenológiai. Ontológiailag az én a világ működésének része, nincs külön „belső” és „külső” valóság. Fenomenológiailag azonban az én úgy tapasztalja, mintha külön lenne, mert a tapasztalás módja ezt kényszeríti ki. Ezért mondjuk, hogy az elszakadás csak látszólagos, de ez az elszakadás a tapasztalás ára.
A bűnbeesés tehát a fókusz beszűkülése. A kiűzetés pedig nem büntetés, hanem annak felismerése, hogy a differenciált tudat nem működhet tovább az egység rendjében. A kiűzetés ezért az emberi tudat evolúciójának kezdete — azt jelenti, hogy a tudat belépett a személyesség korszakába, ahol a világ nem adott egység, hanem tapasztalatból, döntésekből, jelentésekből épülő tér. A munka, a fájdalom, a küzdelem mind a kibomlás feszültségei, nem büntetések. De ez nem hiba, hanem a működési mód sajátossága, amely állandóan átrendezi a világot.
“Küzdést kivánok, diszharmóniát, mely új erőt szül, új világot ád.”
Az első bölcselő
Amikor Lucifer rámutat, hogy az egyébként statikus lét éppen a nézőpont által nyer dinamikát, így létrehozva azt, amit életnek nevezünk, Ádám beletörődik abba, hogy nincs többé visszaút a pre-reflektív egységbe.
Amint az én fókusza megszilárdul és az értelmezés megjelenik, a paradicsom mint állapot többé nem fenntartható. Nem azért, mert elveszett, hanem mert a tudat más üzemmódba kapcsolt. Ugyanakkor az élet fájához vezető út nem elzárt út, hiszen az egység mindig jelen van és a dualitás csak részleges önérzékelés. Ez köszön vissza ott, hogy Isten “büntetése” az ember számára, hogy nem uralnia kell a működést, hanem együttműködni vele. Ez jelenik meg a következő párbeszédben:
“Megmondta Isten, hogy büntetni fog, ha más utat választunk, mint kitűzött.”
mondja Ádám. Ám Éva válasza határozott és bölcs:
“Miért büntetne? – Hisz, ha az utat kitűzte, mellyen hogy menjünk, kivánja, egyúttal ollyanná is alkotott, hogy vétkes hajlam másfelé ne vonjon.”
A kiűzetés tehát strukturális következmény, logikai szükségszerűség. A teljesség (Isten) meg akarja ismerni önmagát, de ez csak részletekben, lépésről-lépésre, valós tettek és tapasztalatok által lehetséges.
Ezért mondja Lucifer:
“A tett halála az okoskodás. Legyünk tudók, mint Isten.”
Mit készít elő a paradicsom szín?
Összegezve tehát az látható, hogy a paradicsom szín a nullpont. Innen indul minden történelmi szín, ám ezek a történelmi színek a háttérben a tudatállapotok megváltozásáról szólnak. Arról, mivel azonosul a tudat, hogyan kezeli a különállás tapasztalatát és hol találja meg végül önmagát.
És itt válik végleg világossá: Az ember tragédiája nem a világról szól, hanem az én félreértéseiről. Arról, hogy van valami a világon túl. Arról, hogy létezik valahol a paradicsom, miközben a paradicsomot egyetlen helyen lehet és kell megtalálni: itt a Földön.