A keresztény ünnepségek trinozófiai elemzésének első részében adventet és karácsonyt tekintettük át, megállapítva, hogy karácsony az emberi tudat születése, s Jézus ennek archetípusa. A bibliai szöveg azonban Jézus születését és megkeresztelkedését mindig elkülöníti. Míg születése az Úr eljövetel néven került be az egyházi ünnepek közé, addig vízkereszt az Úr megjelenéseként. Ebből következően, ha a karácsony a tudat mint potenciál megszületése, akkor vízkereszt nem lehet más, mint az éntudat megnyilvánulása.
A vízkereszt szimbolikája
A vízkereszt szó két szó összetétele. A víz mint szimbólum az életet jelképezi. A víz már folyik, mozog, dinamikus, ahogyan az explicit tudat is.
A kereszt számos módon értelmezhető, de a trinozófia szemléletében a kereszt nem a megváltás eszköze, hanem strukturális szimbólum. A kereszt vízszintes szára hozza létre a fent és lent, az ég és föld, az ideák és anyag elválasztását. Ez egy térbeli–ontológiai szeparáció, a forma világán belüli kettéválás, amely létrehozza a duális érzékelést.
A függőleges szár a múlt és jövő, vagyis a kezdet és vég szétválasztását jelképezi. Ez egy időbeli szeparáció, a működés folytonosságának feldarabolása, amely létrehozza az idő végességének illúzióját. A két tengely együtt így a dualitás teljes keretrendszere.
A két tengely metszéspontja nem statikus pont, hanem a tudat fókusza egy adott formában. Ennek eredőjeként jelenik meg a kint és bent, az alany és tárgy, a megfigyelő és megfigyelt. Ez egy emergens szeparáció, amely a kettős elválasztás következménye.
Jézus kereszten függő ábrázolásában megfigyelhető, hogy egyszerre élő és halott. Az ernyedt testhelyzet, az oldalra billenő fej az implicit tudatnak feleltethető meg. Ez a működés önmagában való jelenléte — van működés, van jelenlét, de nincs önreflexió.
Ugyanakkor a megfeszült testhelyzet az explicit tudat megfelelője. Az explicit tudat az önreflexió, vagyis az éntudat megjelenésének pillanatában jön létre. A kereszt ily módon az éntudat struktúrája, a tér és idő kettéválasztásának eredője, amely a kint és bent illúzióját hozza létre.
A vízkereszt valódi jelentése tehát az éntudat megjelenése, amely a keresztény hagyományban egyszerre három eseményt köt össze:
- a napkeleti bölcsek hódolása,
- a Jordánban való megkeresztelkedés,
- a kánai mennyegző csodája.
A napkeleti bölcsek hódolása
A napkeleti bölcsekről már tudjuk, hogy Gáspár a megnyilvánító erő, Menyhért a fenntartó erő, Boldizsár pedig a visszavezető erő. A napkeleti bölcsek látogatása ezért allegóriaként értelmezhető: a tudat a formában rejlő erőknek köszönhetően először észleli a világot. Ám az erők már látják: a tudat képes lesz a világot uralni és azt megváltoztatni. Ez a napkeleti bölcsek hódolása Jézus előtt.
A Jordánban való megkeresztelkedés
A héber eredetű Jordán a járad, azaz leszáll, lesüllyed szóból eredeztethető. A folyó neve ezért rejtve utal a tudat emberi formában való megjelenésére. A lesüllyedés persze nem szó szerint értendő. Arról van szó, hogy az éntudat kialakulása azzal jár, hogy önmagunkat elválasztjuk a környezettől. Így kialakul az én-nem én, vagyis az ember és a világ viszonyrendszere, illetve a kezdet és vég, a múlt és jövő, a fent és lent, a kint és bent. Ezek azonban nem valós tudati terek, csak értelmezési koordináták, a tudat ugyanis csak akkor tudja kijelenteni azt, hogy „én vagyok”, ha rendelkezik valamilyen viszonyítási térrel.
Az éntudat útja a Biblia szerint a kereszteléstől a kereszthalálig tart. A keresztelés az ún. alfa tudatállapot, a kereszthalál pedig az omega tudatállapot, amikor a tudat felismeri, hogy az én nem korlátozódik az emberi formára. Jézus mondása – miszerint “Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” – így azt a felismerést tükrözi, hogy az emberi lét az “én vagyok” tudat megjelenésével kezdődik, s ideális esetben a “minden én vagyok” tudati állapotban tetőzik be.
A keresztség tehát a folyamat megnyitása, amikor az én kötődik a formához. A kereszthalál pedig a folyamat lezárása, amikor az én mint kizárólagos azonosulási pont elengedhetővé válik azon felismerés birtokában, hogy az én nem a végső hordozója a létezésnek. Ennek lesz majd az ünnepe a Húsvét, egyelőre azonban maradjunk még a keresztelésnél, ami tehát a szent Jordán folyóban való vízbe merülésként és kiemelésként jelenik a Bibliában.
A Bibliában le van írva, hogy Keresztelő Szent János – aki magának a keresztelésnek az archetípusa – először visszautasította Jézus megkeresztelését, mondván: “Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” A fentiek alapján már érthető, hogy ez a mondat nem alázatos udvariasság, hanem strukturális felismerés — János nem személyt, hanem tudatszintet érzékel. Jézus alakja egyszerre hordozza az éntudat megjelenésének (alfa) és feloldásának (omega) lehetőségét. János ezt ismeri fel benne, vagyis itt nem személyek, hanem funkciók találkoznak.
Jézus válasza: „Hagyd most, mert így illik betöltenünk minden igazságot.” Ennek jelentése, hogy még a legmagasabb tudat sem kerülheti meg a formát. Azaz minden tudatállapotnak alá kell vetnie magát a forma teljes rendjének, mert az őstudat csak a forma által válhat önmagára reflektálttá, vagyis tapasztalhatóvá. Ez az ún. Krisztus-tudat, amely az őstudat azon állapota, amelyet az emberi forma még teljes egészében képes hordozni.
A keresztelés során elhangzik, hogy: „Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt az ég, és látta, hogy Isten Lelke mint egy galamb aláereszkedik és őreá száll.” A trinozófia szerint a lélek az az erő, amely a formát létrehozza és élettel tölti meg. A mondat valós jelentése ezért az, hogy a forma az erők hatására önreflexívvé, azaz önmagára tudatossá válik, s ettől a pillanattól kezdve tudatilag felismerhető helyet kap a valóság szerkezetében. A fizikai születés (karácsony) és az éntudat születése (vízkereszt) tehát nem egy esemény. Az éntudat létrejöttének pillanata Máté evangéliumában van leírva, s így hangzik: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Az éntudat születése pontosan így működik: az egyén először visszahallja, majd magáévá teszi a saját identitását – Én vagyok X.Y.
A kánai menyegző csodája
Jézus első csodatétele a kánai menyegzőhöz kötődik, ahol a vizet borrá változtatta. Kána jelentése határpatak, a menyegző pedig a vőlegény és menyasszony házasságkötését jelenti, vagyis szintén egyfajta határesemény vagy találkozás.
A Biblia egészén végighúzódik egy alapképlet, miszerint a vőlegény kezdeményező, megszólító, a menyasszony befogadó, formálódó. Ez a dinamika nem két egyenrangú szereplőt ír le, hanem egy folyamat két oldalát. Ha ezt tudatfilozófiai nyelvre fordítjuk, akkor a menyasszonynak megfeleltethető az implicit tudat, a vőlegénynek pedig az explicit tudat. Így a menyegző a tudat önmagára ébredése.
Amikor Jézus magát vőlegénynek nevezi, az hagyományosan teológiai metafora. De ebben az értelmezésben nem egy külső istenség „házasodik” az emberrel, hanem az explicit tudat eléri és aktiválja az implicitet. Ez tökéletesen illeszkedik a trinozófia alaptézisével, miszerint a tudat nem oka a formának, hanem következménye: a forma működésének átélhető mintázata.
A trinozófia ezért azt mondja: a víz az explicit tudat, a bor az implicit. A víz borrá változtatása – az első csoda – így nem más, mint az, amikor az explicit tudat képes visszahatni az implicitre, s ezáltal a régi beidegződéseket új mintákra cserélni. Ez ugyanis a feltétele és kulcsa annak, hogy a tudat valóban képes legyen a világra hatni.