Az első szín a mennyekben játszódik és azzal kezdődik, hogy az angyalok kara dicsőíti Istent. Sajnos az idők során a hibás értelmezés következtében rengeteg, elsősorban vallási fogalom torzult, ezért mindenképpen szükséges a mű elemzésének megkezdése előtt a legfontosabb fogalmak rövid tisztázása.
Isten
Isten a lét önmagában való teljessége, vagyis az eredendő egység. De nem mint befejezett vagy statikus állapot, hanem mint a létezés potenciális teljessége, amelyben minden lehetőség jelen van, de egyik sem alakult még tényleges formává. Ez az állapot a létezés ontológiai alapállapota: a lét forrása önmagában.
Ennek a teljességnek három állapota értelmezhető:
- az ősvaló a létezés lehetősége;
- az őstudat a tudat lehetősége;
- a szubsztancia a forma lehetősége.
Egyik állapot sem értelmezhető önmagában, mert az ősvaló önmagában nem „van”, csak lehetőség arra, hogy legyen. Az őstudat önmagában nem „tud”, csak lehetőség a tudatosságra, a szubsztancia pedig önmagában nem „forma”, csak lehetőség a formálódásra. E három státusz tehát nem három különböző entitás, hanem Isten mint legelső hármasság.
Szemléletesen Isten a koordináta rendszer origója – a forrás – ahol még nincs megkülönböztetés, nincs konfliktus. Ez a referenciapont egyrészről egy “üresség” (0), másrészről azonban a potenciális teljesség (∞), mert benne van minden lehetőség. Benne van a lét lehetősége, a tudat lehetőség és a forma lehetősége, ám egyelőre megnyilvánulatlan, látens módon.
Paradox módon az üresség és a teljesség tehát ugyanazt jelenti. A különbség csupán nézőpontbeli: az üresség megnyilvánulatlan, a teljesség megnyilvánult állapot.
Lucifer
A potenciális teljességből úgy képes bármi megnyilvánulni, ha kialakul egy nézőpont, amely folyamatos differenciálással elkezdi a teljességet részletezni, vagy kibontani. Ez a nézőpont Lucifer, aki a teljesség differenciálásának kezdete.
Lucifert szokás a tagadás szellemének nevezni, arra utalva, hogy a tagadás által jön létre minden kettősség. A tagadás mindig viszonyrendszert hoz létre — szétválaszt, különbséget eredményez, ám éppen ez teszi lehetővé, hogy a lét megtapasztalhatóvá váljon. Lucifer tehát nem lázadó és nem Isten ellenfele, hanem Isten önmagára ébredése — az a nézőpont, amely által a szimmetria felbomlik és a teljesség kibomlik.
Kibomlásnak azt nevezzük, amikor a nézőpont megjelenésével a működés tudatossá válik azáltal, hogy az implicit (rejtett) működésből explicit tapasztalatokat szervez. A kibomlás szó azért sokkal jobb szó mint az ősrobbanás vagy teremtés, mert kifejezi, hogy egy működési folyamatról van szó, melynek nincs kezdete és vége. Hiszen a potenciális teljesség tér- és időnélküli állapot, ám az ősrobbanás és /vagy teremtés időbeliséget feltételez, holott az idő még értelmezhetetlen.
Mivel a teljesség már önmagában teljes, ezért a kibomlás nem azért indul meg, mert valami hiányzik, hanem azért, mert a teljesség tapasztalhatóvá akar válni. Ezt tükrözi a mű első színe is, a mennyek, amely nem narratív, hanem állapotleírás. Mivel Isten önmagában teljes, ezért nincs mit megteremteni. Csupán megnyilvánítani kell a teljességet: “Legyen!” Ez jelenik meg burkoltan az angyalok dicséretében is:
“Ki egy szavával híva létre mindent..”
Isten tehát nem azt mondja, hogy jöjjön létre a világ, hanem azt, hogy nyilvánuljon meg, váljon láthatóvá mindaz, ami már van. Mert a világ, mint “nagy mű”:
- nem időben készül el,
- nem fokozatosan áll össze,
- hanem időn kívüli teljességként van jelen.
A teljesség azonban nem azonos a kibomlottsággal, azaz a
“Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.”
nem azt jelenti, hogy minden jelen van, hanem azt, hogy minden lehetőség strukturálisan adott. Ez egy ontológiai alapállítás — a világ mint nagy mű kész, egységes, egész. Nem félkész valóság, hanem kerek egész.
Menny
Az első szín “helye” a menny nem ideák világa, és nem spirituális túlvilág, hanem a megnyilvánulás ontológiai értelmében vett helye. Nem térbeli helyről van tehát szó, hanem funkcionális értelemben vett helyről, egy strukturált lehetőségmezőről.
A menny éppen ezért működési állapot is, mégpedig olyan ideális működési állapot, melyben még nincs elkülönülés a működés és a megélés között. A működés során a menny implicit módon bomlik ki, a működés így maga a lét dinamikája, amelyben mintázatok megjelennek, fennállnak és átalakulnak. Ez a folyamat önmagában történik, a lét önmagát tapasztalja formákban, vagyis a lét önszerveződő módon működik.
Az implicit működés azonban a formákon keresztül tudatos tapasztalattá rendeződik, s az ember ennek a tudatos tapasztalattá rendeződésnek egy specifikus fókusza. Ezért amikor mennyei állapotról beszélünk, akkor valójában azt fejezzük ki, hogy minden a lehető legtökéletesebben működik: az ember összhangban van önmagával, a világgal és más létezőkkel.
Mivel a menny az ideális működési állapot, ezért értelemszerűen a pokol az az állapot, amely elkülönít a teljességtől, s nem isteni egységként éli meg a működést, hanem részként. Ezért is a mondás:
“Isten az egészben, az ördög a részletekben rejlik.”
A menny és a világ
Szimbolikailag a menny mint implicit, minden lehetőséget magában hordozó, potenciálisan teljes állapot olyan mint egy üres fekete vászon. A vásznon még nem rajzolódott ki a kép, de minden feltétel adott hozzá, azaz látens módon tartalmazza a képet. A fekete a fény abszolút hiánya, a fehér pedig a fény együttes visszaverődése. Így a megnyilvánulás módja nem az, hogy a fehérre rajzolunk fekete festékkel, hanem az, hogy a fekete vászonról eltávolítjuk a festéket, hogy láthatóvá váljon a fehér.
Amikor eltávolítunk valamit a teljességből, akkor matematikailag kivonást végzünk. Ezért mondja a trinozófia azt, hogy a világ se nem ősrobbanással, se nem teremtéssel jött létre, hanem kibomlással, azaz a potenciális teljesség strukturálódása és működésbe fordulása által.
Egyedül a magyar nyelv képes azt kifejezni, hogy a világ egyben világosság, avagy fény is. Ez egyrészt jól érzékelteti azt, hogy a sötétségből lesz a világosság, vagyis a mennyből jön létre a világ. Másrészt azt is érthetővé teszi, hogy a potenciális teljesség nem üresség, hiszen a tagadás feltételezi az adott dolog létét, különben nem tudnánk azt tagadni.
A nézőpont által láthatóvá tett, azaz megnyilvánult rész az, amit világnak nevezünk. A világ tehát a menny megnyilvánult része, ami azt jelenti, hogy a teljesség és a tapasztalható rész két síkon léteznek, de együtt alkotják az egységes ontológiai valóságot. Ám míg a menny egységes, a világ már differenciált, ezért kettősségekben jelenik meg.
A tragédia mint potenciális lehetőség
Mivel a menny a valóság önmagában való működése nézőpont nélkül, ezért itt még nincs explicit tudat, nincs én, nincs idő, nincs történés. Ezért nincs tragédia sem. Ezzel szemben a világ már az explicit tudat megjelenésének eredménye, amely létrehozza a teret, az időt, az ént, a nézőpontot, a narratívát és ezzel együtt a történetet.
A tér elválasztást szül — kint és bent, lent és fent, itt és ott, én és nem én, enyém és tiéd. Megjelenik a hely, a távolság, a tulajdon és vele együtt a viszály, a harc, a háború. Az idő szintén elválaszt — múlt és jövő, kezdet és vég. Ez létrehozza a valahonnan valahová tartás és a fejlődés illúzióját, az elmúlást és a haláltól való félelmet. És mindez már magában rejti egy potenciális tragédia lehetőségét.
Az ember mint főszereplő
Ontológiailag a világ mint forma már adott és független az embertől, az ember ezért nem teremt semmit. Fenomenológiailag azonban a világ az emberben válik tapasztalattá és megértéssé, éppen úgy, ahogyan egy megírt könyv az olvasóban. Az ember tehát a létezés azon eleme, aki átéli mindazt, ami van.
Miután a világ kész, ezért az idő nem lehet alap. És valóban: Madách időkezelése sem lineáris. Az idő nem hordoz fejlődést, nem vezet előre, hanem “szeletel”. Az egyes színek nem tükröznek fejlődést, csak arra kívánnak rámutatni, hogy ahogyan a torta csak szeletekben tapasztalható meg és élvezhető, az idő is csak azért van, hogy megélhetővé és élvezhetővé tegye az életet.
Az idő azonban nem létezik én nélkül. Akkor jelenik meg, amikor a fókusz rögzül, és az én viszonyítási tengelyeket hoz létre: múlt–jövő, kezdet–vég, ok–következmény. A „nagy mű befejezettsége” tehát azt jelenti:
- nincs ontológiai kezdet,
- csak értelmezési kezdőpont, amely egybeesik az éntudat megjelenésével.
Magyarul, minden ember számára attól a pillanattól “kezdődik” a világ, hogy megjelenik az én-tudata, s ezáltal elkezdi értelmezni mindazt, ami már eleve van.
Az eszme, erő és jóság hármassága
A mű azzal indul, hogy az angyalok kara dicsőíti Istent és alkotását, a mennyet. Az angyalok – akik a teljességnek, azaz Istennek a visszhangjai – egyetlen hangként zengik az Úr dicséretét:
„Dicsőség a magasban Istenünknek, dicsérje őt a föld és a nagy ég, Ki egy szavával kibontotta mindent, s pillantásától függ ismét a vég.”
Ez az egyetlen hang, ez az isteni rezonancia a működés önmagára hangolódása, a zavartalan, torzítatlan, eredendő állapot. A három főangyal megszólalása ennek a kerek egész teljességnek a három funkcióját nevezi meg: eszme-erő-jóság.
- Az eszme a működés strukturális mintázata. Az, ami miatt valami pontosan úgy működik, ahogyan kell. Mondhatni a működés eszményi, ideális keretek között történik.
- Az erő nem hatalom, nem akarat és nem energia, hanem a működés fenntartó dinamikája. Az, ami a formát mozgásban tartja, ami miatt a kibomlás nem omlik össze.
- A jóság pedig nem erkölcsi minőség, hanem a működés koherenciája a teljességgel. Az a fajta koherencia, ahol a működés nem önmaga ellen dolgozik.
Az eszme-erő-jóság tehát a működés strukturális mintázata, fenntartó dinamikája és koherenciája. Ezek teszik lehetővé, hogy a létezés örökkévaló legyen, a kibomlási folyamat soha ne érjen véget, avagy a világ évmilliókig eljárjon tengelyén.
A működés azonban dinamikát igényel, a dinamika pedig kettősséget, mert az egyensúly mindig két ellentétes erő stabilizálódása. Ezt a dinamikus egyensúlyt idealizálják az angyalok:
„Két golyó küzd egymás ellen, összehullni, szétsietni: S e küzdés a nagyszerű fék, pályáján továbbvezetni.”
Itt lép színre Lucifer, a nézőpont, méghozzá a hallgatásból, a csendből.
“S te, Lúcifer, hallgatsz, önhitten állsz, dicséretemre nem találsz-e szót. Vagy nem tetszik tán, amit alkoték?” – kérdi az Úr.
Lucifer kérdésre kérdésekkel felel: „S mi tessék rajta?” “Aztán mivégre az egész teremtés?” A kérdésekkel azonban nem a mennyek teljességét vitatja. Nem arra világít rá, hogy valami hiányzik, hanem arra, hogy Isten nélküle nem rendelkezik belső nézőponttal és értelmező fókusszal. Enélkül pedig nincs én-idő-tér hármasság, nincs múlt és jövő, nincs fent és lent, nincs kint és bent.
Lucifer problémája tehát az, hogy a teljesség önmagában néma. Nem megélhető, nem különböztethető, hiszen a teljességben minden egy. A teljességet ezért differenciálni kell, amihez nézőpont és szétválasztás szükséges. Enélkül minden értelmetlen, mert nincs benne mozgás, nincs benne élet, lüktetés. Ezért mondja:
“Együtt teremténk: osztályrészemet követelem.”
Valójában tehát Lucifer az, aki révén útjára indul az élet az állandó differenciálásnak köszönhetően. Lucifer ezért nem véletlenül a fényhozó, mert ő az, aki a sötétség tagadásával létrehozza a világosságot, a nemlétből a létet, vagyis az életet. Azon kijelentése tehát, miszerint:
“Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni.”
abszolút igazság, a működés egyik alaptörvénye. Csak itt sajnos Madáchnál összemosódik a menny és a világ fogalma, mert Lucifer tagadása nem a világot, hanem a mennyet dönti meg. Hiszen éppen ezen tagadás által lesz a mennyből, mint láthatatlan valóságból látható és tapasztalható világ. De ehhez nélkülözhetetlen az ember, akivel a következő színben ismerkedhetünk meg.