Az egyiptomi szín az első olyan szín a műben, amikor a lokális cselekvési térből a történelmi struktúrák világába lépünk át. Mindez hármas értelmezést tesz szükségessé: egy egyéni nézőpontból és egy kollektív, magasabb perspektívából történő elemzést, miközben az egyéni nézőpont is kétféle módon jelenik meg.
Egyéni nézőpont vs. kollektív nézőpont
Miközben Ádám emberként tapasztalja a történelmet, kétféle nézőponttal bír. Az első szerint benne van a világban, vagyis a világ külső, objektív módon jelenik meg. Ez egy pszichológiai nézőpont. A második nézőpont szerint a világ benne van, mert valójában minden látvány, minden hang, minden történelmi narratíva a test érzékelési és idegrendszeri struktúráján keresztül jelenik meg. Ez egy fenomenológiai nézőpont.
Ezen egyéni nézőpontokból amit lát, az a saját cselekvési terének következménye: a hatalom, az erő és a konfliktusok, amelyekbe belép, mind a tudat saját működési mintázataiból fakad. A lokális cselekvési térből kiindulva láthatja, hogyan formálódik a „világ” a döntései, a félelmei és a vágyai révén. Ebben a nézőpontban a történelmi események „történetek”, azaz a tudat tapasztalásai, és a tragédia lehetősége már ott van a döntések következményeiben.
Ugyanakkor a szín lehetőséget ad arra is, hogy a történelmi struktúrákat az egész emberiség tudati működésének manifesztációjaként lássuk. A cselekvési tér lokális dimenziója itt kibővül: a hatalmi harcok, birodalmi konfliktusok, intrikák és politikai dinamikák mind a tudat kollektív „játékszabályainak” megnyilvánulásai. A kollektív nézőpont szerint a testek és világok közös struktúrába szerveződnek. Így az egyéni történetekből kollektív történelem lesz. Emiatt minden szín egyfelől Ádám tudati tapasztalata, másfelől történelmi tablókép.
A valódi kettősség tehát az egyéni tudat és a kollektív tudat kettőssége, csakhogy itt jön be az igazi feszültség. Mert Ádám hiába akar dönteni az egyes színekben, hiszen a rendszer már előfeltételezi őt. Mivel a kollektív dimenzió nem egyetlen tudat terméke, hanem sok tudat összefonódása, ezért Ádám az egyiptomi színnel kezdődően belép a történelmi determinizmus világába.
A történet
Az egyiptomi színben Ádám fáraóként, Éva rabszolganőként, Lucifer pedig Ádám minisztereként jelenik meg. Az egyik rabszolga, aki a piramisok építésén dolgozik, a verés elől a csarnokba menekül és Ádám trónja előtt összerogy. Felesége (Éva) sírva borul a haldokló férjére, s bár a felügyelők ki akarják vinni a csarnokból, Ádám nem engedi. Beleszeret a nőbe, s amikor férje meghal, magához akarja emelni a trónra.
Éva azonban meghallja a nép sírását, így arra kéri Ádámot, tanítsa meg süketnek lenni a sírásra. Csakhogy Ádám éppen rajta keresztül hallotta meg a nép hangját, ezért végül felszabadítja a rabszolgákat és egyenlőséget hirdet.
A történet elemzése
A történet csak a felszín, ám ha a felszín alá nézünk, akkor egészen mást vehetünk észre. Ha visszaemlékszünk a korábbi színekre, akkor azt találjuk, hogy a mennyekben Ádám és Éva – vagyis az explicit és implicit tudat – még nem vált szét. A paradicsomban Éva volt az elsődleges, mert az implicit tudat van közvetlenebb kapcsolatban a működéssel — ezért kísértette meg Lucifer Évát és nem Ádámot. A paradicsomon kívül aztán túlsúlyba került az explicit tudat, ebben a színben pedig a tudat már szó szerint ketté szakad, miközben az explicit tudat abszolutizálódik. Így a működés helyett a forma uralma hatalmasodik el. Egyiptom tehát nem csupán a fáraó-rabszolga hierarchia karikatúrája, hanem az explicit-implicit tudat egyensúlyának szélsőséges méretű felbomlása.
Individuális szinten Ádám konkrét cselekvő, aki döntéseket hoz. Ezen a szinten a kérdés: Mit akar az ember? Mit tapasztal? Miben téved? Ez a drámai réteg.
Kollektív szinten Egyiptom fáraó-rabszolga rendszere közös hitek és eszmék által fenntartott struktúra. Itt a kérdés: Milyen kollektív tudati mintázat hozza létre a rendszert?
Van azonban egy harmadik tudati-ontológiai szint is, amely a legmélyebb réteg. Eszerint a történelem a tudat önkibontása, a struktúrák tudati mintázatok, a külső erők pedig a tudat dramatizált formái. Ezen a szinten a kérdés: Mi az ember mint létező?
Ez a hármasság azért fontos, mert ha csak két szint lenne – egyéni és kollektív – akkor a mű politikai-filozófiai drámává silányulna. Ám ha beemeljük a harmadik szintet is, akkor a történelmi színek ontológiai kísérletté válnak és megmutatják az emberi tudat spirális fejlődését.
Ádám mint fáraó
Az explicit éntudat abszolutizmusa Ádám mint fáraó személyében érhető tetten, ahol a fáraó nem egyszerű uralkodó, hanem annak az énnek a szimbóluma, amely már nem nézőpontként, hanem ontológiai középpontként tekint magára. Nem azt mondja: „nézőpont vagyok”, hanem azt: „én vagyok az origo és a rend”.
Csakhogy ez azt eredményezi, hogy a rend nem belső harmónia többé, hanem külső struktúra, melyet erőszakkal kell fenntartani. Ádám ezért fáraóként törvényt hoz, rendszert alkot és uralmat gyakorol. Ez az első valódi ontológiai tévedés a történelemben — az ember hatalmasabbnak érzi magát attól a teljességtől, amelynek csupán egy nézőpontja.
“Erősebb lett az ember, mint az Isten.”
Ádám fáraóként minden földi jóban dúskál. Szó szerint Istennek képzeli magát, s hogy hatalmasságát másoknak is megmutassa, piramist építtet. A monumentális piramis azonban nem csak hatalmi jelkép, mert a halhatatlanság is kapcsolódik hozzá. A trinozófia értelmezésében a piramis azt szimbolizálja, hogy az explicit tudat meg akarja kerülni a mulandóságot — az én túl akar élni, a működés helyett a formában bízik és az időt térbe akarja zárni. Ezzel azonban valójában megöli az életet, mert a forma – piramis – csak feltétele a tudatnak, de nem forrása. A forma nélkül Isten nem lehet tudatos önmagára, de a forma a tudat nélkül halott, bármennyi ideig maradjon is fenn.
Ádám tehát ontológiai tévedésben van, ráadásul hiába a hatalma és a dicsősége, mert hiányzik a boldogsága.
“Űrt érzek, mondhatatlan űrt.” – mondja Ádám Lucifernek, aki ebben a színben a miniszter szerepét tölti be.
Lucifer mint miniszter
A latin minister szó eredeti jelentése ‘szolga’, illetve ‘segéd’. Megfigyelhető, hogy Lucifer miniszteri szerepében egyrészt szó szerint szolgálja Ádámot, meghagyva középponti szerepében. Kijelenti, hogy a tömeg arra van teremtve, hogy dolgozzon, húzza az igát és azzal támasztja alá kijelentését, hogy a népnek nincs öntudata, szüksége van valakire, aki uralkodik rajta.
Ugyanakkor Lucifer segédkezik is neki, irányt mutat, tanácsokat ad. Egyik kérdése arra irányul, hogy mit tenne Ádám, ha tudná, hogy a dicsőség csupán átmeneti, ráadásul játék.
“Hogy a dicsőség percnyi dőre játék?”
Ádám válasza: “Halni térnék, megátkozván utánam a világot.”
Lucifer gúnyos megjegyzése: “Ne félj, csak szellemed vesz, de tested megmarad, mint múmia.”
A trinozófia szerint a tudat útja nem körkörös, hanem spirális visszatérés, egyre magasabb nézőpontból történő rálátás a működésre. Mivel a tudat örök, ezért a tudás nem megszerzett, hanem feltárt. A tudat azért, hogy tapasztalatokat tudjon szerezni megosztja a tudást különböző nézőpontokon keresztül, majd azonosul eggyel és belefeledkezik a szerepébe.
Ez egyszerre megnyugtató és ijesztő. Megnyugtató, hiszen őstudatként nincs végső veszteség. Ám én-tudatként a test sérülékeny, így a halál valóságosnak tűnik. A két nézőpont nem oltja ki egymást. Együtt léteznek, egymást feltételezve. Vagyis Lucifernek igaza van abban, hogy az egész egy bizonyos nézőpontból csupán színjáték, ugyanakkor ez a játék nagyon is valóságos, ráadásul test nélkül értelmezhetetlen. Ezért Lucifer gúnyos megjegyzése, miszerint ha a szellem elvész, a test megmarad mint múmia.
Természetesen a színjáték itt nem azt jelenti, hogy a létezés hazugság, hanem azt, hogy egy láthatatlan minőség megnyilvánulása, melynek során az ősvaló nem egy állapotból egy másikba menekül, hanem önmagát variálja. Vagyis a játék nem hiba, hanem létmód.
Éva mint rabszolganő
Éva Ádámmal ellentétben rabszolganőként szenved, és hordozza a következményeit Ádám mint éntudat abszolutizmusának. Amikor Ádám meglátja Évát és beleszeret, akkor tulajdonképpen visszaemlékszik a paradicsomi állapotra, amikor még az implicit és explicit tudat nem vált szét.
Az, hogy Ádám magához akarja emelni a trónra azt mutatja, hogy újra egyesíteni akarja a szétvált tudatot. Évának ez nincs ellenére, a kintről behallatszó jajszó azonban közbeszól.
A nép
A jajszó a nép jajszava, ahol a nép a trinozófia értelmezésében az implicit tudat soksorosodása. Ez még nem kollektív tudat, hanem kollektív működés. Mivel az implicit tudatnak nincs saját fókuszpontja, s így nem reflektál önmagára, ezért explicit tudat hiányában a külső rendhez igazodik. Ez az implicit tudat természetes állapota, ha az explicit tudat nem engedi meg a működés szabadságát, márpedig itt éppen erről van szó, hiszen Ádám fáraóként szabadon érvényesíti akaratát, miközben milliók szenvednek miatta.
“Milljók egy miatt. E millióknak kell érvényt szereznem.” – mondja Ádám.
Fontos, hogy nem az a probléma, hogy az explicit tudat uralkodik, hanem az, hogy a rendet kizárólag kívülre helyezi. A trinozófia szempontjából itt történik meg a belső működés külső törvénnyé alakítása, s ezzel a tudat hatalommá fordítása.
A döntő fordulat az, amikor Ádám a trónjára akarja ültetni Évát, hiszen ezzel visszaállna az eredendő rend. Éva azonban nem képes a nép nélkül élni, vagyis szüksége van a kollektív működésre.
“Neked silány szám, nékem egy világ” – mondja Éva Ádámnak.
A nép ebben a színben tehát valójában implicit tudati funkcióként jelenik meg. Így az, hogy Ádám felszabadítja a rabszolgákat és egyenlőséget hirdet, a mély értelmezésben azt jelzi, hogy elfogadja a kollektív működést. Az pedig, hogy a piramist befejezetlenül hagyja, intő jelül a jövőnek, komoly szimbolikával bír: azt jelzi, hogy a tudat csak formákon keresztül képes megnyilvánulni, ám a forma sosem végleges és befejezett.