Kevés művet értelmeztek annyira félre, mint Madách Imre Az ember tragédiáját, melyre a közoktatás, az irodalomtörténet és a közbeszéd egyaránt ráragasztotta a „pesszimista”, „kiábrándult”, „tragikus” címkét. Ezzel a művet olyan erkölcsi, vallási vagy történelmi eseményekhez kötjük mint bűnbeesés, eltévelyedés, hatalmi visszaélések, bukás vagy civilizációs zsákutcák, miközben maga a szöveg – legalábbis mélyebb olvasatban – nem ezt állítja.
Ez az elemzés a művet nem irodalomtörténeti emlékként, nem nemzeti allegóriaként és nem teológiai tanításként közelíti meg. Kiindulópontja az a felismerés, hogy a mű ereje nem a külső történetben, hanem abban rejlik, ahogyan az emberi működés rétegeit egymásra vetíti és fokozatosan feltárja. Mindaz, ami a műben megjelenik – tér, idő, történelem, menny, bukás, remény – nem külső színtér, hanem az emberi létezésen belül kibomló dinamika. Egy olyan tükör, amelyben az ember azt láthatja meg, hogyan működik.
Nomen est omen
Sajnos Madách művének legnagyobb csapdája maga a cím. A tragédia szó előre beprogramozza az olvasót: bukást, kudarcot, reménytelenséget várunk. És mivel ezt várjuk, ezt is olvassuk bele. A trinozófia szemlélete szerint azonban Az ember tragédiája nem történet, hanem működésmodell – a tudat működésének burkolt leírása.
Hogy miért ilyen módon írta Madách a művet, arra magyarázat lehet, hogy bár az író hivatalosan nem volt szabadkőműves, beavatott volt a szabadkőműves eszmék világába. A beavatás erősen félreértelmezett fogalom, mert a beavatás nem titkos tudás átadása, nem kiváltság, és nem jutalom. A beavatás azt jelenti, hogy a tudat mint működés fokozatosan önmaga számára is felismerhetővé válik. Ehhez azonban szükség van fókuszra, korlátozásra, elkülönülésre, vagyis dualitásra. S éppen ez a fókusz, korlátozás és elkülönülés jelenik meg az emberben, aki nélkül valójában semmi sem értelmezhető.
Az ember tragédiája mint térkép
A trinozófia szemléletében Az ember tragédiája nem végzet, nem bukástörténet és nem kozmikus kudarc, hanem a tudat működésén végigvezető mestermű. Nem ítél, nem moralizál, nem tanít – megmutat. Azt mutatja meg, mi történik akkor, amikor az ember nem a működéssel, hanem csupán egy működési ponttal azonosítja önmagát, és azt véglegesnek hiszi. Más szavakkal, mi történik akkor, amikor az ember összekeveri a kiválasztott rész tapasztalatát az egész valósággal, s a korlátozott világot a teljes egységgel azonosítja.
A mű ilyen értelemben egy térkép az emberi működésről. Egy térkép nem mozog helyettünk, nem hoz döntéseket, és nem kímél meg az úttól. Viszont megmutatja a terep jellegét, jelöli a veszélyes zónákat, felismerhetővé teszi az ismétlődő mintázatokat. Pontosan ezt teszi Madách műve is, ám magára az emberre bízza azt, hogy melyik utat választja.
A helyszínek mint tudatállapotok
Trinozófiai értelemben Madách műve nem történelmi tablók sorozata, hanem tudatállapotok egymásutánja, amelyek bármikor aktiválódhatnak – nem korszakokként, hanem belső pozíciókként. Mivel a valóság teljes, ezért minden tudatállapot egyidejűleg létezik. Egy adott tudatállapotba beléphetünk tudatosan vagy véletlenül, ám mivel az állapot önmagában teljes és egész, kénytelenek vagyunk azt a tudatállapotnak megfelelően megtapasztalni.
S éppen ez a tragédia. Ha ugyanis nem ismerjük fel azt, hogy minden bennünk történik és azt, ahogyan működünk, akkor az adott tudatállapotba beszűkülve a szó szoros értelmében tragikus tapasztalatokat szerezhetünk. Ennek megelőzéséhez nyújthat komoly segítséget ez az elemzés azáltal, hogy rámutat arra, hogy az egyes színek nem korszakrajzok, hanem belső működési állapotok, a konfliktusok pedig nem történelmi szükségszerűségek, hanem belső elakadások. Így a belső elakadások megszüntetése értelemszerűen eredményezi az újrarendeződést, a tragédia komédiába fordulását.
Következik: Az első szín – A mennyekben